Szépen el lett mondva

De annyira szépen hogy annál jobban már nem is lehetne. 10 órától nem csinálunk cirkuszt mert hallatszik a házban. Főleg alattunk, ahol két idős lakik, a hézinéni és a férje.
Ha én felhozok valakit, vagy valakiket, akik mint az én "vendégeim" alszanak az albérletben, akkor elmondom nekik a szabályokat. Az utóbb leírtakat. Azt az egyetlen egyet, és el is várom hogy betartsák őket.
Na, ha ez esetleg mégsem valósul meg, és egész este tart az üvöltözés, káromkodás, ajtócsapkodás, majd hajnali 3kor újrakezdődik, akkor talán gondolnom kell arra hogy másnap számolnom kell a következményekkel. A házinéni haragjával.
A vicces hogy nem haragszik, sőt, még kedves is volt, mint mindig. Nem árul be minket a főbérlőnél aki ki is tehetné a seggünket az albérletből. Ehelyett megértő, mert fiatalok vagyunk és mert ők is voltak fiatalok. Viszont elvárna egy bocsánatkérést.
Van még egy vicces dolog, amin igazából csak kínomba tudok nevetni. Az hogy négyen vagyunk az albérletben, de mindössze egyikőnk volt fent, és a barátai. Aztán pont az kapja az osztást akinek köze nem volt az egészhez. Na kire tippeltek? Hát persze hogy én. Ezenkívül a nagyszoba lakói is ártatlanok, mivel átaludták az éjszakát. Azonban miután (még viszonylag nyugodtabb idegi állapotban) felhívom az érintett és vendége figyelmét, hogy szóltak lentről, és hogy lehet le kéne menni elnézést kérni, akkor arra ne az legyen a reakció hogy nagyívben leszarjuk. Mert ez nem így működik.
Ha csinálok valamit, aminek negatív következménye van, akkor azt kezelnem kell valahogy. Ha ez olyan következmény, amiben nem csak én vagyok érintett, hanem rajtam kívül még mások kárára is van, akkor nem csak kezelnem kell, de meg is kell oldanom. Ez egy formája a felelősségnek, amit másra nem ruházhatok át.

Én kérjek elnézést? Az én arcomon kell égjen a bőr?
Na nem.